Az ókori görög filozófiában négy őselemet különböztettek meg: a tüzet, vizet , levegőt és földet. Ezek az elemek alapvetően fontosak az antik filozófiában, tudományban és orvoslásban, mint a kozmosz tartományai, amelyekben minden létezik, és amelyekből minden ered.
Platón szerint Empedoclestől származik ez a felosztás i.e. 450 körülről. Később ez a négy őselem klasszikus elemek néven a Római Birodalomtól a Középkoron és Reneszánszon át egészen a Felvilágosodásig az európai világnézet szerves részét alkották.
Liszt Ferenc 1874-ben komponált Első Elégiájának a hangszerelése csellót, hárfát, orgonát és zongorát ír elő. A szokatlan hangszerösszeállításnak a nyitja abban a kérdésben rejlik, hogy hányféleképpen lehet egy hangszeren hangot képezni?
Vagy
- valamilyen húrnak a súrlódásával - ez a cselló
- valamilyen húrnak a megpendítésével - hárfa
- valaminek (meg)ütésével - zongora [a zongora húrjait egy a billentyűvel áttételes kalapács üti meg]
- valamilyen légoszlop rezgésével - orgona
Innen már csak egy lépés belátni, hogy a súrlódás a tüzet, a pengetés a vizet (cseppek), az ütés a földet (gaiaphone), a légoszlop rezgése pedig a levegőt, mint őselemet jelenítheti meg.
A Premiére Élégie Marie Moukhanoff-Kalergis emlékére íródott, aki mind Lisztnek, mind Wagnernak támogatója volt. Az kézirat tanulsága szerint a mű címe eredetileg Schlummerlied im Grabe (Altatódal a sírban) lett volna, ez az első, 1875-ös kiadáskor módosult Elégiára. A mű ősbemutatója Weimarban volt egy Moukhanoff grófné emlékének szentelt emlékkoncerten; a csellószólamot Bernhard Cosmann játszotta, a zongorát a szerző.
Liszt maga úgy írt a darabról, hogy az 'inkább álmodozásra, mint előadásra való'.
